Aberystwyth

Az úgy volt, hogy van a könyvtárban ilyen change machine, hogy legyen apród. Amibe a nép benyomja az 5- vagy 10-fontost. Az angoloknak ad vissza egyfontosokat, a magyarét meg elnyeli.

A magyar ilyenkor legyint, hogy ismét felesleges pénzeket hullajtott az egyetem feneketlen, ámde felfeslett zsebébe, de aztán kijózanodik, és rájön, hogy hol tartózkodik épp.

Szól a könyvtárosnéninek, aki elküldi a fénymásolósnénihez, aki viszont nem küldi el az anyjába, hanem kipattintja a change machine-t és kiveszi belőle a begyűrődött 10-fontost. Már ha ott van.

Esetünkben ugyanis a gép megette, eldiffundálta, hammbekapta, eltűnt végleg. Erre a fénymásolósnéni elkéri az egyszeri magyar tanonc mailcímét, és a hét végéig intézkedést ígér (van ez kedden). Magyar tanonc legyint (no.2.).

Csütörtökön jön az ímél, hogy lehet menni a pénzért. Egyszeri magyar tanonc fejben vázolja a felvezető körmondatokat, hogy felismerjék, felkészül a megfelelő igazolványokkal, hogy azonosíthassák, toll a kézben, hogy az étvételi elismervényt kitölthesse.

Csak a mailcímét kérdezik, és hogy mennyi pénzről volt szó. Huszonöt... nem is, negyven, igen, negyven volt az, mondaná az egyszeri magyar tanonc — otthon, látva, hogy a fénymásolós balfasz és nem tudja pontosan, hogy mennyit kell adnia.

Tíz - mondja a UK-ben, amit kézbe is kap, és miközben elnézést kérnek tőle a kellemetlenségért, távozik. Nem jutott eszébe senkinek sem átverni a másikat. Vagy csak keresztbe tenni. Egy kicsit megszívatni a pluszmelóért. Vagy megvárakoztatni, sürgős elfoglaltságot mímelve.

A válasz erre sajnos egyszerűen az, hogy azért, mert ez egy ilyen ország.

...akkor kinéz a könyvtár ablakán, le a városra, tekintete végigkíséri a zöld dombok íveit, a világoskék égen a narancssárga-rózsaszín bárányfelhőket, valamint megtekinti a horizinton a tengerbe hulló napot, és amikor negyed óra múlva felocsúdott, visszatér bokros teendőihez.

Ne reménykedjetek, lesz szövegben is, de most ennyire fussa...

Tehát itt.

Lassan három hete élek (a kb. leghíresebb [tehát egyetlen :)] walesi költő után) Pantycelyn-nek [kb.: pant(ü)kelin] nevezett kollégiumban, ami csak annyiban hasonlít a magyarországiakhoz, hogy szobák vannak benne, amiben diákok laknak.

A képeken már láthattátok: négyszintes, rohadt hosszú épületről van szó, aminek az egyik végén van a bejárat – hét- és napközben ugyan működik középen is egy ajtó, de máskor zárva van. Ilyenkor végig kell gyalogolni a végtelennek tűnő folyosón és kb. 20 fire dooron. Az épület közepében van a Dining Room, tehát a kajálda, a (majdnem) legtávolabbi részében pedig a Large Lounge, ami egy hatalmas közösségi terem egy fél falnyi plazmatévével, bőrfotelekkel és –kanapékkal. Itt tartották ugye walesiül a welcome meetinget, amire a megérkezésemkor beestem, és amiről már beszámoltam, és mi is itt gyűlünk többnyire, ha iszogatós-beszélgetős kedvünkben vagyunk vagy mielőtt bulizni indulnánk a városba.

Annak ellenére, hogy alaprajzilag rettentő egyszerű a koli, az első héten állandóan eltévedtem – a folyosók jellegtelenek és összevisszák, a szobaszámok pedig mindenféle rendszer nélkül vannak kiosztva, és főleg nem tükrözik a szintet (tehát a harmadikon is van 100 alatti számú szoba, a miénk a 145-ös a másodikon…). Szintén még az első nap elképesztő tapasztalata volt a vizesblokk. Egyrészt külön helyiséget képez a fürdő és a WC, szemben az általam eddig tapasztalt magyar rendszerekkel. A szobakulcsot egy borítékban adták át, amiben egy cetlire fel volt írva a fürdőszoba kódja – egy elképesztő mechanikus záron kell benyomkodni ezt a kódot, így biztosítják, hogy mindenki a számára kijelölt zuhanyzóba menjen csak (ami egyébként nem az, hiszen két fürdőkád is található benne, természetesen zárható ajtók mögött). A fürdőről elég elmondanom azt, hogy egyszer sem jutott eszembe az, ami egy otthoni kollégiumban természetes lenne, hogy papucsban álljak a zuhanyzóba. Természetesen van függöny, és meleg víz, mindig.

A WC-ben kincstári tisztaság – mint ahogy amúgy az egész koliban. A takarítónők természetesen kedvesek és segítőkészek, a múltkor az egyikük épp a szobám előtt takarított, amikor hazaértem, elnézést kértem, hogy összejárkálom a frissen felmosott padlót, amin annyira meghatódott, hogy amikor kinyitottam az ajtót, rögtön észlelte, hogy nyikorog a zsanér és elrohant egy flakon WD40-ért, hogy befújkodja. Nem kell mondanom, hogy mindegyikük makulátlan egyenruhában dolgozik. Nos, ezek a takarítónők nem az otthon megismert irányelveket követik. Először is, a folyosókat egy filckorongot forgató géppel takarítják; ez után következik a felmosás, a hazai gyakorlattól eltérően nem egy klórtól bűzlő, szürkésfekete lében ázó, bolyhos rongydarabbal, amivel tessék-lássék összemázolják a folyosó közepét, hanem citromillatú tisztítószerrel és az utolsó sarkot is érintve. A WC tisztítása is hasonló módszerrel zajlik: igen, ők nem csak a kémiára bízzák, így nem érik be azzal, hogy peremig feltöltik a WC-t hipóval, az első használót egyúttal érdekes kísérlet alanyává téve, hogy az emberi testnedvek + a klór együttese milyen mérgesgázokat fejleszt, hanem toálettet teljes terjedelmében mechanikus módon (értsd: ronggyal a kezükben) takarítják. Működésük közben természetesen mindenhol megjelennek a sárga „Wet floor” és „Cleaning in progress” feliratú táblák. Ha a rutinnal végeztek, akkor az itt szintén rutinnak számító feladatokkal folytatják: lemossák a falat (!!) (nem egyszer egy évtizedben, hanem minden héten), ablakot pucolnak, szidolozzák az ajtókon a réz fogantyúkat (!!!).

Az első napon csak az ejtett zavarba, hogy sehol sem találtam a mosdót – nos, mint kiderült, ez a szobánkban van elrejtve egy szekrényben… a WC-ben ugyanakkor van egy folyékonyszappanadagoló-szerűség, ami mégsem szappant adagol, hanem ilyen alkoholos kézfertőtlenítő cuccot, amilyet gondos lányok tartanak mindig maguknál.

A welcome meetingen az is kiderült, hogy a koliban vannak „residence tutor”-ok, akik olyan hallgatók, akik a koliért felelősek. Ezzel csak még jobban ráerősítenek arra a szemléletre, ami itt az általános (!) hogy a koli érted van, neked vettük bele a bútorokat, neked takarítjuk stb., tehát a te érdeked, hogy vigyázz rá. Mondjuk, ez úgy látszik, nem annyira megy mindig – épp ma voltam a „Cyfarfod Neuadd”-on, ami kb. ilyen koligyűlés – nem én választottam, kötelező  volt… Mint kiderült, leginkább lecseszést jelenthet ez a walesi szókapcsolat, mert kiderült, hogy a Large Lounge bőrkanapéi kissé megrongálódtak, a dohányzóasztalok lábai kitörtek, továbbá néhányan az ablakon keresztül közlekednek és jó ötletnek tartják, hogy főtt tojást nyomkodjanak mások vajaiba a közös hűtőben (WTF?). A karbantartó srác (aki tényleg egy srác, nem egy micisapkás öregember) közölte, hogy holnapig jelentkezhetnek a recepción a tettesek, ha ez nem történik meg, akkor a teremből eltávolítják a bútorokat, a plazmatévét és lehet menni a városba inni drágáért. És hogy a normális 98% elnézését kéri a 2% balfasz miatt. És hogy ne őt szidjuk, mert csak a munkáját végzi. Azt hiszem, ez tekinthető hatékony kollégiumműködtetésnek…

A koliban az ablakok szuperek, igazi angol rendszer, az alsó ablaktáblát fel, a másodikat le lehet húzni (ez utóbbira mondjuk pont ma jöttem rá, mert a szobatársam eddig állította, hogy leheletetlen). Valamilyen oknál fogva viszont úgy gondolták, hogy a konyhákat a leghatékonyabban az épület közepére lehet elhelyezni – tehát igen, jól sejted, nincs neki ablaka. Egyáltalán sehogy sem tud szellőzni, így bent mindig iszonyú meleg, gőz és tényleg: áporodott kajaszag honol. Nem is megyek oda, főzni úgyse tudok, mivelhogy semmilyen eszközöm nincs, a konyha meg üres… annyira, hogy ha 24 órán belül nem tünteted el a saját cuccodat, simán kidobják (és tényleg kidobják). Azt hiszem, ez tekinthető hatékony kollégiumműködtetésnek…

A konyha ajtaját, mint kézenfekvő (és egyetlen) szellőzetési lehetőséget viszont nem szabad nyitva hagyni. (Nem mintha lenne értelme, mert a fire doorok tényleg légszigetelnek, tehát a légcsere legfeljebb a 10 méternyi folyosóéval történhetne). Nos, a konyhaajtót azért nem lehet nyitva hagyni, mert a nem becsukott ajtó beindítja a tűzjelzőt. Ezen kívül minden szobában is van tűzjelző, a szobaajtók is maguktól csukódnak. Nem tudom, hány kollégium égett le, mire idáig eljutottak, de az biztos, hogy úgy félnek a tűztől,… mint a tűztől :) (bocs). Nemrég kaptunk egy hosszú levelet, amiben leírták, hogy a tűzjelző rendkívül érzékeny, így lehetőleg a szoba átellenes sarkában szárítsd a hajad vagy vasalj, mert a gőz is elindítja. Meg a dezodor. A cigifüstről nem írtak, de ha netán valakinek eszébe jutna bárhol az épületben rágyújtani, valószínűleg egy percen belül meglincselnék és egy zsákban a tengerbe dobnák a holttestét egy sötét éjszakán.

A kollégiumnak amúgy számos ajtaja van, de ezeket csakis tűz esetén szabad használni, és ha kinyitod, elindul az ahhoz az ajtóhoz tartozó tűzjelző és fizethetsz. Ezt onnan tudom, hogy már nekem is volt szerencsém elindítani a rendszert, amikor épp fals riasztás volt és én hatoltam ki először. (Nyilván ilyenkor nem kell fizetni.) Eddig összesen két riasztás történt, illetve három, de az első valamikor éjjel háromkor volt, egy órával az után, hogy hazaértünk a városból – erre nem ébredtem fel… mondjuk ez még az első héten, az ájult alvások idején volt. A másodikat a múlt héten, reggel fél hétkor tartották, erre már felkeltünk és a magyar, illetve német vonatkozó szakszótár válogatott kifejezéseit alkalmaztuk Maxszal azokra, akik kelés előtt 45 perccel tartanak riadót. Megesküdtünk, hogy legközelebb inkább elevenen bent égünk, mint hogy kimenjünk, de aztán mégis kivonultunk a harmadik alkalommal, amit jól is tettünk, mert az már valódi riasztás volt, bár fals (ennek így van bármennyi értelme? na mindegy). Amúgy az itteniek baromi fegyelmezetten csinálják a cuccot és tényleg vonulnak azonnal, ha boxerban, akkor boxerban…

Mivel az erasmusosokon kívül itt tényleg a walesiek laknak, ahogy ezt már korábban is írtam, tényleg minden közérdekű csak walesiül van kiírva. Szerencsére az e-mailek kétnyelvűek, de persze ott is a walesi az első. Ezzel együtt is (vagy épp ezért) a kollégium szuper. Szuper, ahogy működik, szuper, hogy működik – és amúgy ez azért van, mert rengeteg energiával működtetik. Egész máshogy, mint otthon, és sokkal inkább úgy, ahogy racionális.

ÁPDÉT: ma (2010. 10. 15.) este 22:40-kor megint volt egy false fire alarm. Korábbi fogadkozásainkkal ellentétben ezúttal is lementünk, de a lelkesedés egyre csökken - nem voltunk sokan...

Nos, iszonyú gyors volt. Általam sosem tapasztalt állapotba kerültem, nem éreztem sem fáradságot, sem éhséget-szomjúságot, oda kellett figyelni, hogy ettem-e már aznap (vagy hogy miért eszem már megint). Szombaton az első dolgom nyilván az internetcsinálás volt – ez persze egyáltalán nem egyszerű, valójában ebben az országban semmi sem az. A hozzáállásuk viszont nagyon szimpatikus: tudjuk, hogy feleslegesen bonyolultak és érthetetlenek a rendszereink, de szívesen segítünk, hogy használni tudd őket. Az én segítségemre Shelley volt, egy kb. 60 éves, hihetetlenül pattogó, egyszerre 4 emberrel beszélő, végtelen türelmű nő; először megkaptam a regisztrációs számomat, majd a felhasználónevemet, majd lenyomott egy gép előtti székbe, hogy most próbálj jelszót kitalálni magadnak – ehhez el kellett olvasnom egy A/4-es oldalnyi útmutatót, amiben összefoglalták, hogy milyennek kell lennie a jelszónak (persze, persze, három alkalommal megpróbáltam az útmutató negligálásával létrehozni, de mindig belekötött valamibe a gép: nem lehet értelmes szó [a magyar szavakat is felismerte, inkluzíve vajdling], nem lehet két szó, nincs benne elég szám stb.). Amikor ezen túlestem, még vettem Shelley-től netkábelt (ha szólnak, hozhattam volna – mindegy), két métert 2 fontért (a három 3 lett volna :) ) Otthon telepíteni kellett – volna – a rendszerhez való csatlakozáshoz valami programot, ami persze nem ment, ahogy a trobleshooting se segített, úgyhogy csakhamar megint Shelley kezei között voltam. Nagy nehezen sikerült kideríteni, hogy persze én vagyok a hülye – illetve mégsem: ahol a mi billentyűzetünkön a 0 van, az angolokén [`] ez, úgyhogy végülis ilyen spéci karakter is van a jelszómban, így legalább szuperkúl…

Mindezek után Maxszal lementem a városba, hogy – mivel sütött a nap – megcsináljuk a jóidő-fényképeinket, amire nem annyira láttunk esélyt az elkövetkező időben… és amiben végülis nem lett igazunk, az első héten többször sütött a nap és volt ragyogó kék az ég, mint nem. Utána vettem magamnak egy párnát meg tányért meg poharat, mivel a koliban ezek mind nincsenek (villa sincs, de spóroltam). A Lidlben beszereztünk némi kaját meg főleg innivalót, majd hazaugrottunk vacsorázni, de aztán már mentünk is a Varsity bárba, ahol az Erasmusos „hello mindenki”-parti zajlott. Mivel a sör alapvetően jó drága, ezért nyilván a legolcsóbbat akartam kérni; azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mi az, de kiderült, hogy helyi – szuper. Nos, khm… bár még sosem kóstoltam, de valószínűleg a kihányt magyar sörnek lehet pont ilyen íze: nem elég, hogy nincs benne buborék (erre igyekeztem lelkiekben felkészülni, bár még így is megrázó), de ráadásul még savanyú is… broáf. Azért ittuk derekasan, de a második kör után kiderült, hogy sajnos-sajnos kifogyott – van viszont OSB, ami szintén helyi, és még olcsóbb, annyira, hogy már ki se írták az itallapra. Kicsit féltem, de ez valamennyire még jobb is volt, mint az előző, a Black Sheep.

Elképesztő, de a legtöbb erasmusosról kapásból megmondtam, milyen nemzetiségű – a franciákat a legkönnyebb beazonosítani, fekete a hajuk, slamposan öltözködnek, fél méter hosszú piros cigarettákat szívnak és csak egymással hajlandók beszélgetni. Van egy norvég srác nagy kék szemekkel, szalmaszőke hajjal és hatalmas, lapos homlokkal. Az olasz lányok csúnyák és szintén egymással beszélgetnek a legvadabb olasz dialektusokban. Van három amerikai srác is: az egyik magas és vörös hajú, a másik alacsony, kövér, szőke, és golyófeje van, a harmadik a legviccesebb: montanai, nagy fekete göndör haja van, hatalmas szögletes szemüvege és a létező legborzalmasabb ruhái – kedvencem egy lila-pink hálós baseballsapka… viszont írónak tanul, és közölte, hogy ha szeretném elolvasni a verseit, keressem meg. Amúgy az amerikaiak között tényleg ő a legnormálisabb. – Persze egyetlen nevet se bírtam megjegyezni, de azért jó este volt, majdnem mindenkivel sikerült megejteni a bemutatkozást.

Másnap már volt hivatalos program, mégpedig az international welcome meeting; ez az Arts Centre-ben volt, ami elképesztő épület – leginkább azért, mert fantasztikus a kilátás belőle a városra és a tengerre, ennek megfelelően persze jó magasan is van a dombon. Hihetetlen, de a különböző internacionális studentek megtöltötték a hatalmas színháztermet (380 van belőlü[n]k), most már kezdtem érteni, hogy az Erasmus miért nem varázsszó mégsem. Nagyobb embertömeg amúgy főleg a Távol-Keletről van; de a kelet-európaibb országok is képviseltetik magukat egy-egy kontingenssel (ők persze nem erasmusosok). Miután végighallgattuk a sok welcome-ot meg croesót (sok érdemi nem hangzott el), ingyenlunch-ra mehettünk, ami a gyakorlatban szendvicsezést jelentett. Mivel abból a két-három emberből már eléggé elegem volt, akikkel az elmúlt időt gyakorlatilag folyamatosan együtt töltöttem, inkább csatlakoztam ahhoz a svéd lányhoz, akinek legalább a nevére emlékeztem tegnapról – ez jó döntésnek bizonyult, mert egyrészt jófej és okos, másrészt ő már megelőzőleg jóban lett Joachimmal, aki viszont német, és szintén jófej és okos, így aztán megismerkedésünk gyümölcsöző együttműködés kezdetét is jelenthette. Megismerkedtem továbbá egy (szintén) német lánnyal, aki filmeket vizsgál szociológiai szempontból – különösen a horrorok érdeklik – és nagyon csodálkozott, hogy ezért irigylem. Az idő továbbra is szép volt, így az ebéd után egy kicsit kiültünk az Arts Centre mögötti padokra, itt először ostoba és nemjófej lengyelekkel, majd a helyi ortodox gyülekezet (??!!) pópájával ismerkedtünk meg, aki nagy szeretettel hívott minket, különösen, ha önismereti gondjaink adódnának.

A szobámba visszatérve némi beszámolással próbálkoztam írásban és szkájpban, de sietnem kellett, és így is jórészt lekéstem a Student Unionbeli The Big Quiz elnevezésű eseményt (ezúttal sem volt könnyebb bejutnom, mert még mindig nem volt megfelelő kártyám persze), ami tudtommal addig az egyetlen program volt, amit kifejezetten az international-eknek szerveztek. Ennek megfelelően – csapatokban – mindenféle internacionális kérdéseket kellett megválaszolni, a főnyeremény meg 365 sör volt, ami, tekintetbe véve az itteni árszínvonalat, jelentős anyagi támogatásként is felfogható.

A hétfő volt az első, ami valami igazi programmal kecsegtetett: pontos beosztás szerint kellett Iona, az Erasmus-koordinátor elé járulnunk, hogy megtudjuk tőle, mi hogy megy. Ehelyett az derült ki az előadásából, hogy ha TV-t szeretnénk venni (!) a szobánkba, akkor ahhoz kell TV-licence is, illetve hogy aki eddig még nem élt a tenger közelében, vigyázzon, mert a tenger veszélyes lehet. Az egyetlen hasznos az volt, hogy elmondta, ahhoz, hogy student-bankszámlát nyithassunk, kell tőle igazolás, amihez még időpontbeosztásilag fel is lehetett iratkozni, elkerülendő az otthon a Tanulmányi Osztályon szokásos kilométeres sorokat. De itt legalább összesereglett már tényleg az összes erasmusos joghallgató, tehát az ismerkedés folytatódott… Szerencsé(jé)re Iona ezután legalább felkísért a Law & Criminology tanszékre, ahol egyrészt teával/kávéval és hagyományos walesi teasüteményekkel vártak, másrészt megkaptunk tényleg minden szükséges információt Sofia Cavandolitól (nem tudom, milyen nemzetiségű lehet, de a kiejtése persze echte brit), és főleg eldönthettük, milyen kurzusokra akarunk járni. Az oktatás rendszere elképesztően jól ki van találva, de ez úgyis külön posztot érdemel… Még elintéztem a könyvtárban a student recordomat, aminek eredményeképpen másnap meg is kaphattam az Aber cardomat, ami kb. olyan, mint a diákigazolvány, mindenhol igazolja a hallgatói jogviszonyt. Meg persze egy csomó helyen lehet vele kedvezményesen vásárolni. Aznap este is mentünk valahova bizonyára, de erre már nem is emlékszem.

A kedd fő attrakciója a Sports Fayre volt, ami kap majd egy külön posztot. Legyen elég annyi, hogy az amúgy is leesett állam minden anatómiát meghazudtolva száguldott tovább a föld középpontja felé. A zsúfolásig telt tornacsarnokban nagy nehezen megtaláltam Joachimot és Elisabetet, mert Joachim írt még tegnap facebookon, hogy találkozzunk és délután menjünk várost nézni együtt. Mivel Joachimnak nem volt dolga, nekem meg igen – a városban –, ezért már ekkor lementünk. Én megpróbáltam a Iona adta levéllel a birtokomban bankszámlát nyitni, ami kudarcba fulladt – mivel Iona nem volt képes tanácsot adni, hogy az adatlapon szereplő, számomra épp ugyanannyira ismeretlen bankok közül melyiket válasszam, találomra ikszeltem, mint kiderült, rosszul: a Barkeley’snél az a módszer, hogy először verifikálják az otthoni (= budapesti!) címedet, és ha ez megtörtént, akkor látnak neki a számlanyitásnak. Az ezúttal is empatikus és segítőkész brit néni elmondta, hogy ez minimum két hét, és jóindulatúan azt javasolta, hogy menjek másik bankba – azt azért nem volt pofám megkérdezni, hogy melyiket ajánlja. A NetWest nevezetű, igencsak helyi színezetűnek látszó bank ajtaján egy nagy felirat fogadott, amin ez állt: Students this way. Mint kiderült, a fogadótermen kívül, az emeleten egy külön szobában intézik a student-ügyeket, külön erre a célra kiképzett bedolgozók. Ha a Iona-féle levelemen nem a Barkeley’s lett volna a címzett, meg is tudtam volna csinálni íziben…

Joachim még további vásárlásaimra is elkísért, újból meglátogattam a Lidlt, aztán nekivágtam a hegynek, hogy hazacipekedjek (meg ebédeljek), szóval kicsit szégyenkezve hagytam ott Joachimot… Egy óra múlva találkoztunk Elisabettel és vele a Piernél, ami, mint megtanultam, ezt a mólószerű bazinagy, lábakon álló építményt jelenti. Ismét megnéztem a vár romjait, utána pedig a kikötőbe sétáltunk, ahol viszont még nem jártam. A viszonylag sok halászhajó és -eszköz mellett a legnagyobb élményt nyilván a kieljeiken álló vitorlások jelentették :) – Meg mondjuk az a tény is, hogy én, a Szerencsétlen Magyar, itt sétálgatok a világ végén egy svéddel és egy némettel, miközben angolul beszélgetünk – hű… Mivel Elisabet és Joachim is privátban laknak, ezért részletesen megbeszélték a „magunknak főzünk az üres (=felszereletlen) konyhában”-topikot, aminek a végén arra utottak, hogy akár főzhetnének együtt is. Engem ugyan nem hívtak meg kifejezetten, de gondoltam, hogy ezt nem annyira hagynám ki, úgyhogy mondtam, hogy akkor én meg viszem az italokat. Még találtunk egy édességboltot, ahol tényleg, mint a mesékben, kizárólag gumicukrot és egyéb szintetikus, ragadós cuccokat lehet kapni, de a pattogóscukornak persze nem tudtam ellenállni. Utána irány a Lidl megint, italt venni – nemsokára meg már mentem is Elisabethez, aki egy igazi angol házban lakik, ahol a) mindenhol, beleértve a konyhát–fürdőt–vécét is padlószőnyeg van; b) recsegős falépcső vezet a ház ismeretlen zugaiba; c) van ilyen jellegzetes kiugró-ablak, amit végre belülről is megnézhettem; d) rohadt hideg van, mert persze nem fűtenek. A vacsora jó lett, bár lehet, hogy a három üveg bor miatt emlékszem csak így, amiből Elisabet inkább csak jelképesen fogyasztott. Így aztán a ciderre, amit szintén vittem (nehogymá spúrnak látsszam) nem került sor persze. Amikor végeztünk, ismét a Pier felé indultunk, ahol elvileg az erasmusos buli volt aznap este, de mi már nem annyira voltuk bulikompatibilisek…

Szerdán kellett megcsinálni a végleges regisztrációt a tanszéken, méghozzá 9-től – 8:56-kor így aztán kevéssé őszinte mosollyal ugrottam ki az ágyból, és csodálkozva láttam, hogy az ebédlőben Christian, aki norvég, és Martin, aki német, és amúgy mindketten jogászok, nyugodtan reggeliznek – kiderült, hogy 11-ig lehet regisztrálni. Így legalább ettem én is, ami jól is jött, mert most először nem annyira volt fényes a koordináció és végtelen hosszú és lassú sort kellett kiállni, részben a szemerkélő esőben. Ez persze azért volt, mert a tanszékiek mindenkinek egyenként ellenőrzik, hogy megfelelő kurzusokat vett-e fel megfelelő mennyiségben, és nem két hónap múlva kell pótdíj ellenében könyörögni vagy neadjisten emiatt csúszni, mint otthon.

Amikor végeztünk, gyógykávé következett, majd ismét elmentem Ionához, hogy ismét állítson ki egy levelet, ezúttal a NatWest címére, és csevegő stílusban elmondtam neki, hogy amúgy a Barkeley’snél nem ment a dolog (és amúgy ezt a híres levelet sem fogadják már el). Iona ajtajától két méterre van egy pult, ott lehet angoltanfolyamra regisztrálni, csak erről ő valahogy nem tudott, szegény – több, egymástól független alkalommal is rákérdeztem, mert komolyan nem akartam ezt elhinni –, mindenesetre én a többiektől megtudtam ezt és jelentkeztem is. Utána irány a bank, ahol a tegnapi lányka nagyon kedvesen és türelmesen végigvezetett a procedúrán, ami csak azért tartott fél óráig, mert az utolsó apróbetűt is élőszóban kívánta elmagyarázni. Utána még beugrottam a gyógyszertárba Strepsilsért – rászorultam, mondjuk ilyen kimerülten és változatos időjárás mellett nem csoda –, persze a gyógyszertár is hihetetlen, szabadpolcos az egész, nem kell a sportkrémet is az eladótól kérni, oszt mégse halnak meg tömegek gyógyszermérgezésben. Az este aztán a pihenésé volt, bár, ha jól emlékszem, még lementünk a koli közös helyiségébe egy kicsit beszélgetni-iszogatni, de csak jelképesen.

A csütörtök aztán egészében nyugiban telt, amire már épp szükség is volt – végülis ez volt a megérkezésem óta az első ilyen nap. Nem keltünk korán, aztán próbáltam az otthon-, illetve más országban levőkkel kommunikálni (több), és OTDK-ra koncentrálni (kevesebb sikerrel).

A péntek központi témája az első előadás volt, a Legal System. Erről most nem szeretnék részletesen írni, egyrészt mert már megint csillió karakternél tartok, amit senki nem fog elolvasni, másrészt pedig nyilván azért, mert már tervezem a cinikus hangú összehasonlító posztot a hazai és az itteni oktatási rendszer és módszer legfőbb sajátosságait egybevetendő. Eddigre amúgy mindenki holtfáradt volt már folyton, de azért megint összegyűltünk a koli közös termében, Elisabet hozta a keddről megmaradt cidert, aminek az elfogyasztásába besegített három másik német lány is, akik mindannyian színház- és/vagy filmművészetet tanulnak (közöttük volt az a horroros lányka is, akiről már írtam). Mindannyian egyenként és együttesen is csodálkoztak, hogy miért irigylem őket annyira, hogy nekik az egyetem abból áll, hogy moziznak meg színházba járnak, azt hiszem, a rendelkezésemre álló időkeret nem volt maradéktalanul elég ahhoz, hogy a hazai jogi képzést az ő helyzetükkel minden aspektusból összevessem. Viszont meginvitáltak a mozitanszék által a városi mozi alagsorában lévő bárszerűségben tartandó zártkörű buliba, aminek nem csak azért örültem, mert így nem kellett a többi erasmusossal night clubba mennem, hanem azért is, mert azt gondoltam, hogy majd megismerkedem a helyi hippiarcokkal – ez sajnos nem nagyon vált be, mert egyrészt nem volt ott senki, másrészt üvöltött a zene. El is menekültünk nemsokára, megtaláltuk a helyet, ahol a többiek voltak, de mivel kilométeres sor állt, inkább ittunk még egy sört egy pubban, aztán én hazamentem, mert másnap korán kellett kelnem és a mozipincébe amúgy sem akartam visszamenni.

Szombat reggel kirándulni mentünk, saját szervezésben, merthogy a hivatalos kirándulások egytől egyig egy perc alatt beteltek elsősökkel, nekünk nem jutott hely egyre sem. A vonatállomásról viszont menetrend szerint indul keskeny nyomközű (juhú!) gőzvasút (juhú!), ami elvisz a Devil’s bridge-hez, amit meg akartunk tekinteni. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kisvasút itt nem azt jelenti, mint otthon: tökéletes állapotú sínt és vonatot kell elképzelni, ami az utolsó szegecsig fel van újítva és szuper századfordulós hangulata van – igaz, meg is kérik az árát. A Devil’s bridge amúgy nem nagy szám, van persze valami legendája, de mivel épp felújították, eléggé be is volt csomagolva, ezért kár volt további 2,5 fontot elkölteni – igaz, ebből megnézhettük a vízesést is, ami tényleg szép, bár semmi extra, tényleg. A hegyek amúgy érdekesek: magasságra sokkal inkább dombok, de néha egész elképesztően meredélyesek. Tervben volt még némi séta, de mivel sehová sem lehetett menni a vonat indulásáig, a maradék (sok) időt az egy darab hotel bárjában töltöttük, elég ostoba kártyajátékokkal. Aznap estére aztán Joachimhoz voltam hivatalos, aki a születésnapját ünneplendő tervezett főzni – valamilyen, általam sem pontosan ismert oknál fogva jól eltévedtem, igaz, hogy kint lakik valahol a város határában, egy breakfast nélküli bed and breakfastben… Mindenesetre ez nem akadályozott meg senkit, hogy folytatólagosan nagyon sok bort igyon megint. Ott volt Elisabet, meg a színházas német lányok közül a legjobbfejebb, meg egy lengyel joghallgató lány, na, ő nem tudom, mit keresett ott. Joachimot tehát jól megünnepeltük, a városba is besétáltunk aztán, bár Joachim inkább taxival ment haza…

A vasárnap ismét a pihenésé lett, amire szükség is volt, este pedig az olasz lányok főztek tésztavacsorát. Na, ők eddig sem nagyon beszéltek angolul, de így, az izgalomnak az ő tetőfokán aztán végképp feladták az ilyen kommunikációs gátló tényezőkkel való együttélést, úgyhogy a zsúfolt konyha az olasz ordítozással épp elég olaszos hangulatúvá változott. Mondjuk annyit azért mondhattak volna, hogy thanks, mert a carbonárához én vágtam fel egy szál bicskával azt a mócsingos húst, amit vettek, mert csak nekem volt éles késem :) A vacsora mindazonáltal pocsék rossz lett, ezért amikor engem megkértek, hogy legközelebb valami echte magyart főzzek, nem ellenkeztem: nem tudom annyira elrontani, mint a lányok a tésztákat, bár mondjuk így is, úgy is vigyorogva megeszik. Az asztal éke egy üveg Martini volt, amit a nagyon kevés bor azonnali elfogyta után az istennek nem nyitottak ki – hát egy idő után, egy életem, egy halálom alapon (febes hátszelet érezve magam mögött) csak megkérdeztem, hogy talán esetleg mégis mi az a különös ok, ami a kinyitást megakadályozza. Oh, no, no, no, no! Ths is… after dinner, in the club! – magyarázta az egyik, nyelvérzékkel és -tudással az átlagosnál is kevésbé megáldott olasz lányka. Ezzel aztán kútba esett a terv, hogy vacsora után megyek a szobámba, kénytelen voltam részt venni a klubbeli eseményen, ami nagyrészt abból állt, hogy különböző, bizonytalan összetételű pártokra szakadt erasmusosok próbálták a másikat meggyőzni az „én még soha” nevű játék cizelláltnak nem annyira mondható szabályairól. A küzdelem döntetlennel zárult, így egy szabályok nélküli én még soha játszásába kezdtünk, amit ki is használtam, és minden alkalommal olyat mondtam, hogy lehetőleg én igyak, fogyjon már el az a szerencsétlen üveg és mehessek a fenébe. Mivel voltunk vagy 15-en, erre nem annyira kellett sokat várni…

Képeket itt, itt és itt találtok!

Az aberystwyth-i vonat persze tökéletes pontossággal érkezett, és már csak négy kocsiból állt – mint az ezúttal is lenyűgözően pontos tájékoztatásból kiderült, ezt is szétválasztják az út egy pontján – jaj, hova megyek…? Tudtam, hogy a vonat hátsó kocsijaiba kell ülnöm, csak azt nem, hogy ezek melyek lesznek: ott álltam egy tanácstalan emberkupac közepén, amelynek tagjai hol a balra, hol a jobbra a végtelenben találkozó sínszálakat szemlélték. De az angolok erről is gondoskodtak: az első két kocsi fehér volt, a második kettő zöld: a kaller elrikkantotta magát, és mindenki megtalálta a helyét. Ez a vonat az eddigieknél is szűkösebb és zsúfoltabb volt, de szerencsére a kocsi végében egymásra lehetett halmozni a kofferokat. Találtam egy helyet két indiai között, akik nem tudtak angolul, a túloldalon meg lengyelül beszéltek – hálistennnek miden összejött egy kis lazításhoz…

Mondjuk annyira nem sikerült, túl voltam pörögve rendesen. Elképesztő mennyiségű birkát láttam (köztük a kedvenceimet: fekete végtagok + fej, fehér gyapj), sok-sok zöld fűszálat, és majdnem ugyanennyi vörös tégla + kovácsolt vas épületet, állomást. Durva hegyek nincsenek, de erősebb dombok azért igen. Borth-nál már a tengerparton jártunk, a következő meg már Aberystwyth volt, szuper – szerencsére fejpályaudvar, nem kellett sietni, így is elképesző volt a kavarodás, egy kicsit megint a Harry Potterben éreztem magam :)

Egy jófej srác segítségével letornáztam a kofferemet a vonatról, és annak a reményében, hogy megpróbáltatásaim hamarosan véget érnek, elkezdtem keresni Ionát, akiről annyit tudtam, hogy piros mappával fog várni az állomáson – nos, úgy látszik, fontosabb dolga akadt, mert nem volt ott. Az elsőéveseket sárga pólós mentorok (buddy-k) segítik, belőlük szerencsére volt pár – megkérdeztem az egyiket, aki egy bazi nagy „freshers”-papírt szorongatott, hogy merre tovább. Elárultam, hogy Erasmusos vagyok, arra számítva, hogy mosolyra derül az arca, gyanakvó tekintete barátságossá szelídül, neadjisten a vállamat is megveregeti majd, de jó, hogy jöttél, alig vártunk, ide nézzetek, egy igazi erasmusos…! Ehelyett annyit kérdezett, hogy tudom-e, hol lakom, erre büszkén előkaptam a kollégiumról szóló kinyomtatott verification-ömet – némi unszolásra át is adtam, bár megfogadtam, hogy ezt csak a szobakulcsért cserébe. Szerencsére a papírra nem a szállás neve, hanem csak a kódja volt írva, amit az időközben odacsördített sok más sárgapólós, beleértve a vezérüket sem értett, úgyhogy végül begyömöszöltek egy kisbuszba, ami felvitt az Accommodation Office-ba, ami tényleg nagy jótett volt, tekintve, hogy az egész kampusz dombon van, mégpedig rohadt meredeken. Szerencsére itt már értették a kódszót, tudtak rólam, és közölték, hogy már csak pár száz métert kell gyalogolnom – lefelé. Meg is találtam a kolit, nagyjából sejtettem, hogy hogy néz ki, mert már láttam pár képet róla otthon. A recepción is kedvesen fogadtak, közölték, épp most van welcome meeting, menjek oda, utána majd megcsináljuk az adminisztrációt. A bőröndömet addig is bezárták egy szobába. Végigmentem egy rohadt hosszú folyosón, aminek a végén valóban volt egy terem, amiben rengeteg gyerek ült a földön. Szerencsére még pont nem kezdődött el az eligazítás, de így sem volt jó érzés velük szemben álldigálni és nem tudni, hogy mi a fene van. Eleve azt hittem, hogy erasmusos a tájékoztató, de az eléggé kizárt volt, hogy kb. 300 erasmusos legyen… Megkérdeztem egy szokásos sárga pólóst (a pólójuk elején amúgy superman-embléma, a hátán: Do you need your hero? :) ), persze ő is jófej volt, odaküldött egy sráchoz, akiről azt állította, szintén erasmusos és német. Odaültem hát hozzá - nos, tényleg mindenki jófej volt velem aznap, de ez a srác volt a legjobbfejebb – bemutatkoztunk, de sokat nem beszélhettünk, mert kapásból el is kezdődött a cucc. Croeso, mondta a fősrác, vagyishogy walesiül welcome, milyen vicces és érdekes, ugye, nahát. How many of you speaks Welsh? – kérdezte, lelkesen. Hát persze, nyilván vannak ketten-hárman, aranyos ez a velsz-nyomulás. Aha: majdnem mindenki felrakta a kezét, úgyhogy rögtön át is váltottak walesire, mondván, a végén majd összefoglalják angolul is.

Nem kell mondanom, hogy úgy éreztem magam, mint egy szürreális-grandiózus túlélődráma utolsó életben maradt szereplője, akinek éppen csak nem sikerült megmenekülnie: ennek a napnak a végére (akkor még azt hittem, a végén járok) ülök valahol egy teremben, nem tudom ugyan, hol fogok aludni, de talán valahol azért majd igen, halálfáradtan hallgatok egy csomó embert, akik egy deklaráltan nem létező nyelven épp azt magyarázzák, hogy mi a teendő tűz esetén és hogy merre van a mosoda. Ráadásul mindezt ugye angolszerű kiejtéssel teszik, illetve angol szavakkal keverik, néha meg teljesen át is váltanak angolra, tehát nem engedhettem meg magamnak, hogy a hullafáradság delíriumába merüljek, hanem figyelni kellett folyton. Elmondtak sok felesleges dolgot, de azt is, hogy nagyon kérnek, vigyázzunk a kolira. Azért van, hogy használjuk, hogy legyen hol lakni, amíg itt tanulunk. Ne tegyük tönkre. Satöbbi. Ismerjük ezeket az üres szavakat, csakhogy nekem már akkor tetszett, és az elmúlt egy hét alatt ki is derült, hogy tényleg komolyan is gondolják, mint amúgy még nagyon sok hasonlóan hangzatos lózungot. A diákok is komolyan gondolják. Ez egy működő ország, azt hiszem, nagyrészt ezért.

Amikor nagy nehezen véget ért a meeting, vissza az épület másik végébe, ahol a kofferem várt, én meg a regisztrációt végző nénire. Hihetetlen, de ő, aki amúgy az egész épület menedzsere, mozgássérült, tolókocsiban ül – ja és nyilván nem mint egy szegény galandféregre tekintenek rá, hanem mint teljes értékű emberre – azt persze mondanom sem kell, hogy az egész egyetem tökéletesen akadálymentes (nemcsak a mozgássérültek, hanem a süketek és vakok számára is!), gyakorlatilag a harangtoronyba is feljuthat a legquasimodoszerűbb kripli is…

Közel éreztem magam a célszalaghoz, bekerültem a rendszerbe, aláírtam valami szerződést, és végre megkaptam a kulcsomat! Közben a jófej német srác várt rám, segített felcipelni a kofferomat az emeletre, megtalálni a szobámat. Odabent megismerkedtem Maxszal, aki a szobatársam: konszolidált NSZK-s srác, bonni, de frankburtban tanul international politics-t (mindenki ezt tanulja amúgy, érthetetlen). A jófej német srác mondta, hogy feltétlenül keressem meg a szobájában, igyunk meg egy sört. Maxszal lefutottam a kötelező köröket (honnan jöttél, mit tanulsz, sokat utaztál – á, nem – stb.) Gyorsan kipakoltam a kofferemet (gyorsabban ment, mint be), mert sejtettem, ha most nem teszem meg, akkor egy darabig nem is fogom… A szobában szerencsére van egy viszonylag leharcolt beépített akasztós szekrény, meg egy fiókos aljú polcos, van íróasztalom az ablak előtt meg aránylag új és kényelmes ágyam. Netet nem tudtam varázsolni (megvoltak annak is az állomásai), de Max gépéről gyorsan írtam az értem aggódóknak :) ágyat is húztam, miközben Maxtól azt is megtudtam, hogy a fürdőszoba kódját jobb, ha hamarabb megjegyzem, mint később – spéci mechanikus gombnyomogatós szerkezet biztosítja, hogy a megfelelő fürdőszobába csak az arra jogosultak mehessenek be – de a fürdő olyan is belülről. Elindultunk megkeresni a jófej német srác szobáját, ami nem ment könnyen, de végül meglett – mint kiderült, ő egyágyas, bár a miénknél tényleg sokkal kisebb szobában lakik – és a tengerre lát… De az is kiderült, hogy valójában nem is német, hanem angol, pardon, velszi, tehát nem is erasmusos, hanem őslakos, csak a sárga pólós gyerek mondott hülyeséget a great hallban a meetingen… Szerencsére ennek face to face konsziderálását megúsztuk, mert valahogy mindig kikerülődtek az erre vonatkozó kérdések, csak nekem lett az este során egyre gyanúsabb, hogy valami nem stimmel (főleg a folyékony angolja volt zavarba ejtő, hiába, a németek tudnak…) De azért ő sem járt túl rosszul velünk: legalább volt társasága az első estére, ami nyilván fresherként sem olyan nagyon jó, még ha walesi is az ember (bár ő dél-walesi, aki megveti a walesi nyelvvel majomkodókat és nem is tud egy szót se).

Ittunk egy sört nála, aztán lementünk egy kocsmába a városba, amit ő valamiért ismert – hát itt nem volt semmi, csak rendkívül részeg lányok, akik egy asztal körül ülve énekeltek vállalhatatlan ’90-es évekbeli dalokat. Innen inkább továbbálltunk, vissza a campusra, annak is a legtetejére (ez azért 1,7 km, és meredek tökre), ahol a Student Union van – ez a hivatalos bulihely, ilyen is van… A belépéshez kellett volna egy olyan kártya, amilyen nekem még nem volt, megpróbáltam megmagyarázni a helyzetet (figyelj, most jöttem, satöbbi). De az ajtónálló belém fojtotta a szót: just answer my questions. Szemlátomást eldöntötte, hogy beenged, és megpróbált feltenni legalább egy olyan kérdést, amire tudom a választ (1.: melyik kollégiumban laksz? – fogalmam sincs bazzeg, valami veszi neve van, de p-vel kezdődik; 2.: ki a buddy-d? – nincs buddy-m, mert erasmusos vagyok; 3.: melyik tanszékre jársz és az hol van? – jogra, de most jöttem, ötletem sincs; mikor születtél? – áá, nos, 09. 06. 1987.; ticket please!) Bent volt sok ember, akik részben a Petőfi rádióból ismert brit számokra táncoltak, részben olyanokra, amik nem annyira jók, hogy bekerüljenek az MR2-be… viszont nincsenek normális italok, csak import sörök meg vodka-kóla, vodka-sprite, vodka-lónyál. Fél 4-ig bírtam, még elvánszorogtam fürdeni, mert az út pora nem engedett ágyba, aztán még tettem egy kísérletet a nap végiggondolására, de mivel majdnem 24 óráig tartott és egyébként is, azt hiszem, eddigi életem legtöményebbje volt, nem jártam sikerrel.

Miután az otthonról történő elindulás előtt kb. 10 perccel kiderült, hogy mégsem Manchesterbe, hanem London–Gatwick-re repülök, kissé fejre állt a világ… Én, aki sosem repültem egyedül, és egyébként is csak charterrel, épp indulóban vagyok kb. 30 kilónyi csomaggal a világ végére, ami történetesen egy olyan országban van, ahol még sosem jártam, egy olyan nyelvet beszélnek benne, amit nem értek, és azt se tudom, hogy kell odajutni: juhú! Egy cetlire gyorsan felírtam a következő információkat: London–Gatwick, London–Victoria Station, London–Euston, Birmingham, Aberystwyth. A repülés szuper volt, egy hatalmas félkört írtunk le Mo. felett, szép tiszta volt az idő – egy darabig, utána felhős persze, de véletlenül pont láttam a La Manche-csatorna mindkét partját egy-egy csöppnyi felhőrésen át. Londonban nyilván esett az eső, miután átverekedtük magunkat azon a rohadt vastag felhőrétegen, amin fogalmam sincs, hogyan jutott át az a kevés fény is… – de így legalább tudtam, hogy jó helyen járok…

A gatwick-i reptér fantasztikus, bár nagyon sokat kellett gyalogolni, de a két részből álló épületet összeköti egy bazinagy üveghíd, ami alatt mennek át a repülők – wázz… Minden kitáblázva szuperül. Mire eljutottam odáig, a csomagok is megérkeztek, szóval gyorsak voltak a srácok. Gyorsan átpakoltam: levettem a bakancsomat, feneketlen kék táskámból a könyveket kiraktam – mivelhogy így tudtam csak megúszni, hogy 60 €-t kelljen fizetni a túlsúlyos bőröndért… Aztán követtem a táblákat (train station), amik még mindig nagyon pontosak voltak – el is jutottam egy baromi hosszú folyosóra, amiről jobbra-balra tejüveg ajtók nyíltak – nem annyira értettem a dolgot, egy néni meg is kérdezte, hogy ez itt most mi, ő a London Victoriára akar eljutni – mondom, én is, és fogalmam sincs. Az ajtók mellett lcd-kijelző, miszerint coach lives in 2 minutes… egyre furcsább lett, de aztán egyszer csak felpattantak az ajtók, amik mögött ott állt a vonat. Ööö, ez nem az, hogy a szolnoki személyvonat megáll Ferihegyen: spéci magasvasút, ami egyrészt vadonatúj, másrészt vezető nélküli (hű), harmadrészt valójában nem is sínen megy – akartam fotózni, de nem tudtam rávenni magam, hogy előbányásszam…

Megérkeztem Gatwick South-ra, innen megy a vonat a Victoriára. Ki voltam okítva, hogy ne vegyek gatwick express-jegyet, így is tettem, de így sem volt olcsó… Szuper, hogy a) soha, sehol nem kell keresztezned a sínt: az állomásokon perszehogy nem, de az utaknál sem: a legutolsó dűlőnél is alul- vagy felüljáró van (amikor már nagyon vidéken jártam, volt egy-két szintbeli kereszteződés, itt a vonat 10-re lassított) b) kiváló az utastájékoztatás. Egyrészt érthetően beszélnek a hangosbemondók, tehát azt se reménytelen meghallani, másrészt mindenhol kint vannak a sárga ledes táblák, amin folyamatosan megy a legfrissebb info – mikor ér ide, hol áll meg, mi a végállomása, mennyit késik. Bocs, hogy így ömlengek a vonatról, de tényleg lenyűgöző volt: amikor beért az állomásra, egy kaller szabályosan rohant a vonat mellett, a kezében két rámpa, amit gyorsan odaillesztett az ajtóhoz, a roki legurult, a helyére felszálltak, a vonat egy percet nem várt feleslegesen és persze nem is csúszott. Azt hiszem, ez az attitűd a legfantasztikusabb, és mindenhol ott van, amennyire eddig láttam. (Nálunk, mivel nincs ilyen lehetőség, ezért csak elképzelem, hogyan lenne – így: ha egyáltalán, akkor is nagy nehezen, hosszas könyörgés után jönne elő a kalauz, aki nem tudná, hogy hol van a rámpa, amikor kideríti, akkor el kell mennie a mozdonyvezetőhöz, hogy elkérje a kulcsot, amivel kinyithatja a rácsot, ahová a rámpa el van zárva, hogy ne lopják el, ezután szitkozódva odabotorkál az ajtóhoz, nem tudja, hogy kell odailleszteni, még káromkodik, szidja a rokkant anyját, és végül a vonat állt vagy negyed órát feleslegesen, felborult a menetrend, vár az ellenvonat stb…)

A vonat tehát modern és elegáns volt, bár zsúfolt – szemlátomást ez a munkába menős reggeli járat volt. Az angolok feltalálták, hogy nem feltétlenül kell csilliómillió pénzért alacsony padlós vonatot venni – itt mindenhol a vonat padlójának szintjéhez van építve a peron, mint nálunk a metrónál (így is minden alkalommal elmondják, hogy please mind the gap between the train and the platform – kb. 4 cm-ről beszélünk, nem másfél méterről, mint az orrhoninál, elképesztő). Kaller persze nincs, illetve egyszer felbukkant egy lány, de ő csak árulta a jegyet – a végállomáson ugyanis át kell préselned magad a kiléptetőkapun, ami elnyeli a jegyedet – a Harry Potter nem hazudik :)

A Victorián is tökéletes a tájékoztatás – végig ki van táblázva, hogy merre van a metró, a végén pedig kettéválasztják az utat, hogy akinek nincs jegye, az el se induljon lefelé. A jegyáruda az állomás előtt van – itt már szakadt az eső, de muszáj voltam kinézni egy kicsit, mert rögtön egy londoni képeslapon találtam magam, fekete taxik és piros emeletes buszok között – fú. A jegyedet megveheted automatikusan, de akik ezt nem akarják, kiállhatják azt az elképesztően hosszú sort, ami a kasszákhoz vezet – én ezt tettem, mert meg kellett tudnom, hogy az otthon kapott Oyster carddal mi van, működik-e. Csakúgy, mint a vonatjegyvételnél, itt is magától értetődő, hogy van ügyfélirányítás: egy darab sor áll, és a következő az éppen felszabaduló kasszához mehet – a Keletiben ezt két bedolgozóval lehet csak működtetni… A vendégmunkás, aki a kasszában ül, nem nagyon volt fogékony a kérdéseimre,  közölte, hogy akkor ő most visszaadja a pénzt, ami a kártyán van, csak annyit hagy rajta, amivel el tudok menni Eustonig – erőtlen tiltakozásom nem tudta megmásítani az akaratát, úgyhogy hamarosan a kezembe nyomott párat az ostoba angol pénzérmékből. (Ellentétben más kultúrákkal, az angolok nem érezték fontosnak, hogy érméiken feltüntessék, hogy mennyit érnek – legfeljebb betűvel van ráírva, pl. hogy one pound. Ráadásul a méretük is teljesen független az értéküktől, a legnagyobb pl. az 50 pennys…)

Teljesen megértem, hogy Hagrid miért tudta olyan nehezen bepréselni magát a londoni metróba – sokkal szűkebb, mint az otthoni, viszont enni lehet a földről és itt is tökéletes az utastájékoztatás. Meg is érkeztem Eustonra, ahol sajnos elég sokat kellett lépcsőzni, ami ilyen súlyú bőrönddel nem jó… Megvettem a jegyem, de mire levegőt vettem, hogy megkérdezzem, honnan, mikor indul a vonat, át kell-e szállni, nemtommi, már le is húzta a rolót a jegyárusító…Így aztán elmentem az információhoz, ahol Carlos próbált meg közelebbi kapcsolatot létesíteni a bizonyára nagyon bonyolult vasúti menetrend számítógépes rendszerével – mivel ez nem ment neki, ezért többnyire a hátam mögött lévő utastájékoztató tábláról próbálta lelesni az információkat. Végül kiderítette, hogy a vonatom 42-kor indul – ekkor volt 38… Rohantam, szerencsére (természetesen) a pályaudvar akadálymentes, úgyhogy csak a reggeli emberáradatot kellett félrerugdalnom… De végre fent voltam a vonaton, ami elvisz Birminghambe, túl vagyok a nehezén, hihetetlen. Az csak ez után derült ki, hogy a vonaton az üléssorok között nem fér el a kofferem (pedig nem olyan nagy, isten bizony), úgyhogy valahogy vonszoltam magam után, minden kilógó testrészt, csomagot, vagyontárgyat jól odacsípve, és ezáltal az általános érdeklődés kétes értékű középpontjába kerülve egy időre. Ennek ugyan nem annyira örültem akkor, de így legalább egy kedves nő elmagyarázta, hogy minden ülés felett van egy kijelző, ami elárulja, hogy az adott szék available vagy reserved – utóbbi esetben is leülhetsz rá, de lehet, hogy már a következő állomáson át kell adnod a helyed. Az egyetlen látható elérhető helyre begyömöszöltem a kofferemet (valójában félig egy négerbe tettem bele, de ő nem annyira tudott angolul, így vakok között fél szemű a király alapon látszatgyőzelmet arattam). Végül magamnak is találtam helyet – hol, na, hol: a train manager irodája mellett. Igen, az angoloknál az utolsó kis gyorsvonaton is, mint amilyen ez is volt, külön irodája van a kallernak, ahol az egyik képernyőn folyamatosan megy körbe a zárt láncú kamerák képe, a másikon meg ő szervezi-tervezi a jegyeket… Nemsokára megadatott a lehetőség, hogy kiszedjem a négerből a kofferemet, és lassan meg is érkeztem Birminghambe. Az angoloknál sajnos megvan az a szokás, hogy a pályaudvaraikon semmit nem lehet csinálni. Egyetlen rohadt szék nincs, amire le lehetne ülni, úgyhogy jobb híján kivonszoltam magam az állomás épületéből, ahol újabb érdekes angol jelenséggel szembesültem.

A téli kabátomat magammal cipeltem eddig, mert egyrészt nem fért el sehova, másrészt hogy ne legyen túlsúlyos a kofferem. Itt azonban haladéktalanul magamra kaptam, mert metsző hideg volt a szél és szemerkélt az eső. Ha azonban nem éreztem volna mindezt, joggal gondolhattam volna, hogy random emberekkel együtt ideszippantott egy hatalmas porszívó: mindenféle bőrszínű ember, szörnyű angol dialektust beszélve, a tangapapucs–miniszoknya–ujjatlan kombinációtól a szőröscsizma–hosszúnadrág–pufikabát összeállításig a skála egyes elemeit szabadon variálva (csizma–minishort, sőt: öltöny–mezítlábas strandpapucs!!) az esőre és szélre való minimális tekintet nélkül elképesztő mennyiségben található meg a városban. Bemenekültem az állomással szembeni plázába, ami majdnem olyan, mint a mieink, csak sokkal tisztább. Amit Birminghamből láttam, mindennek ellenére, nem igényel másodszori vizitát…