Miután az otthonról történő elindulás előtt kb. 10 perccel kiderült, hogy mégsem Manchesterbe, hanem London–Gatwick-re repülök, kissé fejre állt a világ… Én, aki sosem repültem egyedül, és egyébként is csak charterrel, épp indulóban vagyok kb. 30 kilónyi csomaggal a világ végére, ami történetesen egy olyan országban van, ahol még sosem jártam, egy olyan nyelvet beszélnek benne, amit nem értek, és azt se tudom, hogy kell odajutni: juhú! Egy cetlire gyorsan felírtam a következő információkat: London–Gatwick, London–Victoria Station, London–Euston, Birmingham, Aberystwyth. A repülés szuper volt, egy hatalmas félkört írtunk le Mo. felett, szép tiszta volt az idő – egy darabig, utána felhős persze, de véletlenül pont láttam a La Manche-csatorna mindkét partját egy-egy csöppnyi felhőrésen át. Londonban nyilván esett az eső, miután átverekedtük magunkat azon a rohadt vastag felhőrétegen, amin fogalmam sincs, hogyan jutott át az a kevés fény is… – de így legalább tudtam, hogy jó helyen járok…
A gatwick-i reptér fantasztikus, bár nagyon sokat kellett gyalogolni, de a két részből álló épületet összeköti egy bazinagy üveghíd, ami alatt mennek át a repülők – wázz… Minden kitáblázva szuperül. Mire eljutottam odáig, a csomagok is megérkeztek, szóval gyorsak voltak a srácok. Gyorsan átpakoltam: levettem a bakancsomat, feneketlen kék táskámból a könyveket kiraktam – mivelhogy így tudtam csak megúszni, hogy 60 €-t kelljen fizetni a túlsúlyos bőröndért… Aztán követtem a táblákat (train station), amik még mindig nagyon pontosak voltak – el is jutottam egy baromi hosszú folyosóra, amiről jobbra-balra tejüveg ajtók nyíltak – nem annyira értettem a dolgot, egy néni meg is kérdezte, hogy ez itt most mi, ő a London Victoriára akar eljutni – mondom, én is, és fogalmam sincs. Az ajtók mellett lcd-kijelző, miszerint coach lives in 2 minutes… egyre furcsább lett, de aztán egyszer csak felpattantak az ajtók, amik mögött ott állt a vonat. Ööö, ez nem az, hogy a szolnoki személyvonat megáll Ferihegyen: spéci magasvasút, ami egyrészt vadonatúj, másrészt vezető nélküli (hű), harmadrészt valójában nem is sínen megy – akartam fotózni, de nem tudtam rávenni magam, hogy előbányásszam…
Megérkeztem Gatwick South-ra, innen megy a vonat a Victoriára. Ki voltam okítva, hogy ne vegyek gatwick express-jegyet, így is tettem, de így sem volt olcsó… Szuper, hogy a) soha, sehol nem kell keresztezned a sínt: az állomásokon perszehogy nem, de az utaknál sem: a legutolsó dűlőnél is alul- vagy felüljáró van (amikor már nagyon vidéken jártam, volt egy-két szintbeli kereszteződés, itt a vonat 10-re lassított) b) kiváló az utastájékoztatás. Egyrészt érthetően beszélnek a hangosbemondók, tehát azt se reménytelen meghallani, másrészt mindenhol kint vannak a sárga ledes táblák, amin folyamatosan megy a legfrissebb info – mikor ér ide, hol áll meg, mi a végállomása, mennyit késik. Bocs, hogy így ömlengek a vonatról, de tényleg lenyűgöző volt: amikor beért az állomásra, egy kaller szabályosan rohant a vonat mellett, a kezében két rámpa, amit gyorsan odaillesztett az ajtóhoz, a roki legurult, a helyére felszálltak, a vonat egy percet nem várt feleslegesen és persze nem is csúszott. Azt hiszem, ez az attitűd a legfantasztikusabb, és mindenhol ott van, amennyire eddig láttam. (Nálunk, mivel nincs ilyen lehetőség, ezért csak elképzelem, hogyan lenne – így: ha egyáltalán, akkor is nagy nehezen, hosszas könyörgés után jönne elő a kalauz, aki nem tudná, hogy hol van a rámpa, amikor kideríti, akkor el kell mennie a mozdonyvezetőhöz, hogy elkérje a kulcsot, amivel kinyithatja a rácsot, ahová a rámpa el van zárva, hogy ne lopják el, ezután szitkozódva odabotorkál az ajtóhoz, nem tudja, hogy kell odailleszteni, még káromkodik, szidja a rokkant anyját, és végül a vonat állt vagy negyed órát feleslegesen, felborult a menetrend, vár az ellenvonat stb…)
A vonat tehát modern és elegáns volt, bár zsúfolt – szemlátomást ez a munkába menős reggeli járat volt. Az angolok feltalálták, hogy nem feltétlenül kell csilliómillió pénzért alacsony padlós vonatot venni – itt mindenhol a vonat padlójának szintjéhez van építve a peron, mint nálunk a metrónál (így is minden alkalommal elmondják, hogy please mind the gap between the train and the platform – kb. 4 cm-ről beszélünk, nem másfél méterről, mint az orrhoninál, elképesztő). Kaller persze nincs, illetve egyszer felbukkant egy lány, de ő csak árulta a jegyet – a végállomáson ugyanis át kell préselned magad a kiléptetőkapun, ami elnyeli a jegyedet – a Harry Potter nem hazudik :)
A Victorián is tökéletes a tájékoztatás – végig ki van táblázva, hogy merre van a metró, a végén pedig kettéválasztják az utat, hogy akinek nincs jegye, az el se induljon lefelé. A jegyáruda az állomás előtt van – itt már szakadt az eső, de muszáj voltam kinézni egy kicsit, mert rögtön egy londoni képeslapon találtam magam, fekete taxik és piros emeletes buszok között – fú. A jegyedet megveheted automatikusan, de akik ezt nem akarják, kiállhatják azt az elképesztően hosszú sort, ami a kasszákhoz vezet – én ezt tettem, mert meg kellett tudnom, hogy az otthon kapott Oyster carddal mi van, működik-e. Csakúgy, mint a vonatjegyvételnél, itt is magától értetődő, hogy van ügyfélirányítás: egy darab sor áll, és a következő az éppen felszabaduló kasszához mehet – a Keletiben ezt két bedolgozóval lehet csak működtetni… A vendégmunkás, aki a kasszában ül, nem nagyon volt fogékony a kérdéseimre, közölte, hogy akkor ő most visszaadja a pénzt, ami a kártyán van, csak annyit hagy rajta, amivel el tudok menni Eustonig – erőtlen tiltakozásom nem tudta megmásítani az akaratát, úgyhogy hamarosan a kezembe nyomott párat az ostoba angol pénzérmékből. (Ellentétben más kultúrákkal, az angolok nem érezték fontosnak, hogy érméiken feltüntessék, hogy mennyit érnek – legfeljebb betűvel van ráírva, pl. hogy one pound. Ráadásul a méretük is teljesen független az értéküktől, a legnagyobb pl. az 50 pennys…)
Teljesen megértem, hogy Hagrid miért tudta olyan nehezen bepréselni magát a londoni metróba – sokkal szűkebb, mint az otthoni, viszont enni lehet a földről és itt is tökéletes az utastájékoztatás. Meg is érkeztem Eustonra, ahol sajnos elég sokat kellett lépcsőzni, ami ilyen súlyú bőrönddel nem jó… Megvettem a jegyem, de mire levegőt vettem, hogy megkérdezzem, honnan, mikor indul a vonat, át kell-e szállni, nemtommi, már le is húzta a rolót a jegyárusító…Így aztán elmentem az információhoz, ahol Carlos próbált meg közelebbi kapcsolatot létesíteni a bizonyára nagyon bonyolult vasúti menetrend számítógépes rendszerével – mivel ez nem ment neki, ezért többnyire a hátam mögött lévő utastájékoztató tábláról próbálta lelesni az információkat. Végül kiderítette, hogy a vonatom 42-kor indul – ekkor volt 38… Rohantam, szerencsére (természetesen) a pályaudvar akadálymentes, úgyhogy csak a reggeli emberáradatot kellett félrerugdalnom… De végre fent voltam a vonaton, ami elvisz Birminghambe, túl vagyok a nehezén, hihetetlen. Az csak ez után derült ki, hogy a vonaton az üléssorok között nem fér el a kofferem (pedig nem olyan nagy, isten bizony), úgyhogy valahogy vonszoltam magam után, minden kilógó testrészt, csomagot, vagyontárgyat jól odacsípve, és ezáltal az általános érdeklődés kétes értékű középpontjába kerülve egy időre. Ennek ugyan nem annyira örültem akkor, de így legalább egy kedves nő elmagyarázta, hogy minden ülés felett van egy kijelző, ami elárulja, hogy az adott szék available vagy reserved – utóbbi esetben is leülhetsz rá, de lehet, hogy már a következő állomáson át kell adnod a helyed. Az egyetlen látható elérhető helyre begyömöszöltem a kofferemet (valójában félig egy négerbe tettem bele, de ő nem annyira tudott angolul, így vakok között fél szemű a király alapon látszatgyőzelmet arattam). Végül magamnak is találtam helyet – hol, na, hol: a train manager irodája mellett. Igen, az angoloknál az utolsó kis gyorsvonaton is, mint amilyen ez is volt, külön irodája van a kallernak, ahol az egyik képernyőn folyamatosan megy körbe a zárt láncú kamerák képe, a másikon meg ő szervezi-tervezi a jegyeket… Nemsokára megadatott a lehetőség, hogy kiszedjem a négerből a kofferemet, és lassan meg is érkeztem Birminghambe. Az angoloknál sajnos megvan az a szokás, hogy a pályaudvaraikon semmit nem lehet csinálni. Egyetlen rohadt szék nincs, amire le lehetne ülni, úgyhogy jobb híján kivonszoltam magam az állomás épületéből, ahol újabb érdekes angol jelenséggel szembesültem.
A téli kabátomat magammal cipeltem eddig, mert egyrészt nem fért el sehova, másrészt hogy ne legyen túlsúlyos a kofferem. Itt azonban haladéktalanul magamra kaptam, mert metsző hideg volt a szél és szemerkélt az eső. Ha azonban nem éreztem volna mindezt, joggal gondolhattam volna, hogy random emberekkel együtt ideszippantott egy hatalmas porszívó: mindenféle bőrszínű ember, szörnyű angol dialektust beszélve, a tangapapucs–miniszoknya–ujjatlan kombinációtól a szőröscsizma–hosszúnadrág–pufikabát összeállításig a skála egyes elemeit szabadon variálva (csizma–minishort, sőt: öltöny–mezítlábas strandpapucs!!) az esőre és szélre való minimális tekintet nélkül elképesztő mennyiségben található meg a városban. Bemenekültem az állomással szembeni plázába, ami majdnem olyan, mint a mieink, csak sokkal tisztább. Amit Birminghamből láttam, mindennek ellenére, nem igényel másodszori vizitát…
