Az úgy volt, hogy van a könyvtárban ilyen change machine, hogy legyen apród. Amibe a nép benyomja az 5- vagy 10-fontost. Az angoloknak ad vissza egyfontosokat, a magyarét meg elnyeli.
A magyar ilyenkor legyint, hogy ismét felesleges pénzeket hullajtott az egyetem feneketlen, ámde felfeslett zsebébe, de aztán kijózanodik, és rájön, hogy hol tartózkodik épp.
Szól a könyvtárosnéninek, aki elküldi a fénymásolósnénihez, aki viszont nem küldi el az anyjába, hanem kipattintja a change machine-t és kiveszi belőle a begyűrődött 10-fontost. Már ha ott van.
Esetünkben ugyanis a gép megette, eldiffundálta, hammbekapta, eltűnt végleg. Erre a fénymásolósnéni elkéri az egyszeri magyar tanonc mailcímét, és a hét végéig intézkedést ígér (van ez kedden). Magyar tanonc legyint (no.2.).
Csütörtökön jön az ímél, hogy lehet menni a pénzért. Egyszeri magyar tanonc fejben vázolja a felvezető körmondatokat, hogy felismerjék, felkészül a megfelelő igazolványokkal, hogy azonosíthassák, toll a kézben, hogy az étvételi elismervényt kitölthesse.
Csak a mailcímét kérdezik, és hogy mennyi pénzről volt szó. Huszonöt... nem is, negyven, igen, negyven volt az, mondaná az egyszeri magyar tanonc — otthon, látva, hogy a fénymásolós balfasz és nem tudja pontosan, hogy mennyit kell adnia.
Tíz - mondja a UK-ben, amit kézbe is kap, és miközben elnézést kérnek tőle a kellemetlenségért, távozik. Nem jutott eszébe senkinek sem átverni a másikat. Vagy csak keresztbe tenni. Egy kicsit megszívatni a pluszmelóért. Vagy megvárakoztatni, sürgős elfoglaltságot mímelve.
A válasz erre sajnos egyszerűen az, hogy azért, mert ez egy ilyen ország.
