Nos, iszonyú gyors volt. Általam sosem tapasztalt állapotba kerültem, nem éreztem sem fáradságot, sem éhséget-szomjúságot, oda kellett figyelni, hogy ettem-e már aznap (vagy hogy miért eszem már megint). Szombaton az első dolgom nyilván az internetcsinálás volt – ez persze egyáltalán nem egyszerű, valójában ebben az országban semmi sem az. A hozzáállásuk viszont nagyon szimpatikus: tudjuk, hogy feleslegesen bonyolultak és érthetetlenek a rendszereink, de szívesen segítünk, hogy használni tudd őket. Az én segítségemre Shelley volt, egy kb. 60 éves, hihetetlenül pattogó, egyszerre 4 emberrel beszélő, végtelen türelmű nő; először megkaptam a regisztrációs számomat, majd a felhasználónevemet, majd lenyomott egy gép előtti székbe, hogy most próbálj jelszót kitalálni magadnak – ehhez el kellett olvasnom egy A/4-es oldalnyi útmutatót, amiben összefoglalták, hogy milyennek kell lennie a jelszónak (persze, persze, három alkalommal megpróbáltam az útmutató negligálásával létrehozni, de mindig belekötött valamibe a gép: nem lehet értelmes szó [a magyar szavakat is felismerte, inkluzíve vajdling], nem lehet két szó, nincs benne elég szám stb.). Amikor ezen túlestem, még vettem Shelley-től netkábelt (ha szólnak, hozhattam volna – mindegy), két métert 2 fontért (a három 3 lett volna :) ) Otthon telepíteni kellett – volna – a rendszerhez való csatlakozáshoz valami programot, ami persze nem ment, ahogy a trobleshooting se segített, úgyhogy csakhamar megint Shelley kezei között voltam. Nagy nehezen sikerült kideríteni, hogy persze én vagyok a hülye – illetve mégsem: ahol a mi billentyűzetünkön a 0 van, az angolokén [`] ez, úgyhogy végülis ilyen spéci karakter is van a jelszómban, így legalább szuperkúl…
Mindezek után Maxszal lementem a városba, hogy – mivel sütött a nap – megcsináljuk a jóidő-fényképeinket, amire nem annyira láttunk esélyt az elkövetkező időben… és amiben végülis nem lett igazunk, az első héten többször sütött a nap és volt ragyogó kék az ég, mint nem. Utána vettem magamnak egy párnát meg tányért meg poharat, mivel a koliban ezek mind nincsenek (villa sincs, de spóroltam). A Lidlben beszereztünk némi kaját meg főleg innivalót, majd hazaugrottunk vacsorázni, de aztán már mentünk is a Varsity bárba, ahol az Erasmusos „hello mindenki”-parti zajlott. Mivel a sör alapvetően jó drága, ezért nyilván a legolcsóbbat akartam kérni; azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mi az, de kiderült, hogy helyi – szuper. Nos, khm… bár még sosem kóstoltam, de valószínűleg a kihányt magyar sörnek lehet pont ilyen íze: nem elég, hogy nincs benne buborék (erre igyekeztem lelkiekben felkészülni, bár még így is megrázó), de ráadásul még savanyú is… broáf. Azért ittuk derekasan, de a második kör után kiderült, hogy sajnos-sajnos kifogyott – van viszont OSB, ami szintén helyi, és még olcsóbb, annyira, hogy már ki se írták az itallapra. Kicsit féltem, de ez valamennyire még jobb is volt, mint az előző, a Black Sheep.
Elképesztő, de a legtöbb erasmusosról kapásból megmondtam, milyen nemzetiségű – a franciákat a legkönnyebb beazonosítani, fekete a hajuk, slamposan öltözködnek, fél méter hosszú piros cigarettákat szívnak és csak egymással hajlandók beszélgetni. Van egy norvég srác nagy kék szemekkel, szalmaszőke hajjal és hatalmas, lapos homlokkal. Az olasz lányok csúnyák és szintén egymással beszélgetnek a legvadabb olasz dialektusokban. Van három amerikai srác is: az egyik magas és vörös hajú, a másik alacsony, kövér, szőke, és golyófeje van, a harmadik a legviccesebb: montanai, nagy fekete göndör haja van, hatalmas szögletes szemüvege és a létező legborzalmasabb ruhái – kedvencem egy lila-pink hálós baseballsapka… viszont írónak tanul, és közölte, hogy ha szeretném elolvasni a verseit, keressem meg. Amúgy az amerikaiak között tényleg ő a legnormálisabb. – Persze egyetlen nevet se bírtam megjegyezni, de azért jó este volt, majdnem mindenkivel sikerült megejteni a bemutatkozást.
Másnap már volt hivatalos program, mégpedig az international welcome meeting; ez az Arts Centre-ben volt, ami elképesztő épület – leginkább azért, mert fantasztikus a kilátás belőle a városra és a tengerre, ennek megfelelően persze jó magasan is van a dombon. Hihetetlen, de a különböző internacionális studentek megtöltötték a hatalmas színháztermet (380 van belőlü[n]k), most már kezdtem érteni, hogy az Erasmus miért nem varázsszó mégsem. Nagyobb embertömeg amúgy főleg a Távol-Keletről van; de a kelet-európaibb országok is képviseltetik magukat egy-egy kontingenssel (ők persze nem erasmusosok). Miután végighallgattuk a sok welcome-ot meg croesót (sok érdemi nem hangzott el), ingyenlunch-ra mehettünk, ami a gyakorlatban szendvicsezést jelentett. Mivel abból a két-három emberből már eléggé elegem volt, akikkel az elmúlt időt gyakorlatilag folyamatosan együtt töltöttem, inkább csatlakoztam ahhoz a svéd lányhoz, akinek legalább a nevére emlékeztem tegnapról – ez jó döntésnek bizonyult, mert egyrészt jófej és okos, másrészt ő már megelőzőleg jóban lett Joachimmal, aki viszont német, és szintén jófej és okos, így aztán megismerkedésünk gyümölcsöző együttműködés kezdetét is jelenthette. Megismerkedtem továbbá egy (szintén) német lánnyal, aki filmeket vizsgál szociológiai szempontból – különösen a horrorok érdeklik – és nagyon csodálkozott, hogy ezért irigylem. Az idő továbbra is szép volt, így az ebéd után egy kicsit kiültünk az Arts Centre mögötti padokra, itt először ostoba és nemjófej lengyelekkel, majd a helyi ortodox gyülekezet (??!!) pópájával ismerkedtünk meg, aki nagy szeretettel hívott minket, különösen, ha önismereti gondjaink adódnának.
A szobámba visszatérve némi beszámolással próbálkoztam írásban és szkájpban, de sietnem kellett, és így is jórészt lekéstem a Student Unionbeli The Big Quiz elnevezésű eseményt (ezúttal sem volt könnyebb bejutnom, mert még mindig nem volt megfelelő kártyám persze), ami tudtommal addig az egyetlen program volt, amit kifejezetten az international-eknek szerveztek. Ennek megfelelően – csapatokban – mindenféle internacionális kérdéseket kellett megválaszolni, a főnyeremény meg 365 sör volt, ami, tekintetbe véve az itteni árszínvonalat, jelentős anyagi támogatásként is felfogható.
A hétfő volt az első, ami valami igazi programmal kecsegtetett: pontos beosztás szerint kellett Iona, az Erasmus-koordinátor elé járulnunk, hogy megtudjuk tőle, mi hogy megy. Ehelyett az derült ki az előadásából, hogy ha TV-t szeretnénk venni (!) a szobánkba, akkor ahhoz kell TV-licence is, illetve hogy aki eddig még nem élt a tenger közelében, vigyázzon, mert a tenger veszélyes lehet. Az egyetlen hasznos az volt, hogy elmondta, ahhoz, hogy student-bankszámlát nyithassunk, kell tőle igazolás, amihez még időpontbeosztásilag fel is lehetett iratkozni, elkerülendő az otthon a Tanulmányi Osztályon szokásos kilométeres sorokat. De itt legalább összesereglett már tényleg az összes erasmusos joghallgató, tehát az ismerkedés folytatódott… Szerencsé(jé)re Iona ezután legalább felkísért a Law & Criminology tanszékre, ahol egyrészt teával/kávéval és hagyományos walesi teasüteményekkel vártak, másrészt megkaptunk tényleg minden szükséges információt Sofia Cavandolitól (nem tudom, milyen nemzetiségű lehet, de a kiejtése persze echte brit), és főleg eldönthettük, milyen kurzusokra akarunk járni. Az oktatás rendszere elképesztően jól ki van találva, de ez úgyis külön posztot érdemel… Még elintéztem a könyvtárban a student recordomat, aminek eredményeképpen másnap meg is kaphattam az Aber cardomat, ami kb. olyan, mint a diákigazolvány, mindenhol igazolja a hallgatói jogviszonyt. Meg persze egy csomó helyen lehet vele kedvezményesen vásárolni. Aznap este is mentünk valahova bizonyára, de erre már nem is emlékszem.
A kedd fő attrakciója a Sports Fayre volt, ami kap majd egy külön posztot. Legyen elég annyi, hogy az amúgy is leesett állam minden anatómiát meghazudtolva száguldott tovább a föld középpontja felé. A zsúfolásig telt tornacsarnokban nagy nehezen megtaláltam Joachimot és Elisabetet, mert Joachim írt még tegnap facebookon, hogy találkozzunk és délután menjünk várost nézni együtt. Mivel Joachimnak nem volt dolga, nekem meg igen – a városban –, ezért már ekkor lementünk. Én megpróbáltam a Iona adta levéllel a birtokomban bankszámlát nyitni, ami kudarcba fulladt – mivel Iona nem volt képes tanácsot adni, hogy az adatlapon szereplő, számomra épp ugyanannyira ismeretlen bankok közül melyiket válasszam, találomra ikszeltem, mint kiderült, rosszul: a Barkeley’snél az a módszer, hogy először verifikálják az otthoni (= budapesti!) címedet, és ha ez megtörtént, akkor látnak neki a számlanyitásnak. Az ezúttal is empatikus és segítőkész brit néni elmondta, hogy ez minimum két hét, és jóindulatúan azt javasolta, hogy menjek másik bankba – azt azért nem volt pofám megkérdezni, hogy melyiket ajánlja. A NetWest nevezetű, igencsak helyi színezetűnek látszó bank ajtaján egy nagy felirat fogadott, amin ez állt: Students this way. Mint kiderült, a fogadótermen kívül, az emeleten egy külön szobában intézik a student-ügyeket, külön erre a célra kiképzett bedolgozók. Ha a Iona-féle levelemen nem a Barkeley’s lett volna a címzett, meg is tudtam volna csinálni íziben…
Joachim még további vásárlásaimra is elkísért, újból meglátogattam a Lidlt, aztán nekivágtam a hegynek, hogy hazacipekedjek (meg ebédeljek), szóval kicsit szégyenkezve hagytam ott Joachimot… Egy óra múlva találkoztunk Elisabettel és vele a Piernél, ami, mint megtanultam, ezt a mólószerű bazinagy, lábakon álló építményt jelenti. Ismét megnéztem a vár romjait, utána pedig a kikötőbe sétáltunk, ahol viszont még nem jártam. A viszonylag sok halászhajó és -eszköz mellett a legnagyobb élményt nyilván a kieljeiken álló vitorlások jelentették :) – Meg mondjuk az a tény is, hogy én, a Szerencsétlen Magyar, itt sétálgatok a világ végén egy svéddel és egy némettel, miközben angolul beszélgetünk – hű… Mivel Elisabet és Joachim is privátban laknak, ezért részletesen megbeszélték a „magunknak főzünk az üres (=felszereletlen) konyhában”-topikot, aminek a végén arra utottak, hogy akár főzhetnének együtt is. Engem ugyan nem hívtak meg kifejezetten, de gondoltam, hogy ezt nem annyira hagynám ki, úgyhogy mondtam, hogy akkor én meg viszem az italokat. Még találtunk egy édességboltot, ahol tényleg, mint a mesékben, kizárólag gumicukrot és egyéb szintetikus, ragadós cuccokat lehet kapni, de a pattogóscukornak persze nem tudtam ellenállni. Utána irány a Lidl megint, italt venni – nemsokára meg már mentem is Elisabethez, aki egy igazi angol házban lakik, ahol a) mindenhol, beleértve a konyhát–fürdőt–vécét is padlószőnyeg van; b) recsegős falépcső vezet a ház ismeretlen zugaiba; c) van ilyen jellegzetes kiugró-ablak, amit végre belülről is megnézhettem; d) rohadt hideg van, mert persze nem fűtenek. A vacsora jó lett, bár lehet, hogy a három üveg bor miatt emlékszem csak így, amiből Elisabet inkább csak jelképesen fogyasztott. Így aztán a ciderre, amit szintén vittem (nehogymá spúrnak látsszam) nem került sor persze. Amikor végeztünk, ismét a Pier felé indultunk, ahol elvileg az erasmusos buli volt aznap este, de mi már nem annyira voltuk bulikompatibilisek…
Szerdán kellett megcsinálni a végleges regisztrációt a tanszéken, méghozzá 9-től – 8:56-kor így aztán kevéssé őszinte mosollyal ugrottam ki az ágyból, és csodálkozva láttam, hogy az ebédlőben Christian, aki norvég, és Martin, aki német, és amúgy mindketten jogászok, nyugodtan reggeliznek – kiderült, hogy 11-ig lehet regisztrálni. Így legalább ettem én is, ami jól is jött, mert most először nem annyira volt fényes a koordináció és végtelen hosszú és lassú sort kellett kiállni, részben a szemerkélő esőben. Ez persze azért volt, mert a tanszékiek mindenkinek egyenként ellenőrzik, hogy megfelelő kurzusokat vett-e fel megfelelő mennyiségben, és nem két hónap múlva kell pótdíj ellenében könyörögni vagy neadjisten emiatt csúszni, mint otthon.
Amikor végeztünk, gyógykávé következett, majd ismét elmentem Ionához, hogy ismét állítson ki egy levelet, ezúttal a NatWest címére, és csevegő stílusban elmondtam neki, hogy amúgy a Barkeley’snél nem ment a dolog (és amúgy ezt a híres levelet sem fogadják már el). Iona ajtajától két méterre van egy pult, ott lehet angoltanfolyamra regisztrálni, csak erről ő valahogy nem tudott, szegény – több, egymástól független alkalommal is rákérdeztem, mert komolyan nem akartam ezt elhinni –, mindenesetre én a többiektől megtudtam ezt és jelentkeztem is. Utána irány a bank, ahol a tegnapi lányka nagyon kedvesen és türelmesen végigvezetett a procedúrán, ami csak azért tartott fél óráig, mert az utolsó apróbetűt is élőszóban kívánta elmagyarázni. Utána még beugrottam a gyógyszertárba Strepsilsért – rászorultam, mondjuk ilyen kimerülten és változatos időjárás mellett nem csoda –, persze a gyógyszertár is hihetetlen, szabadpolcos az egész, nem kell a sportkrémet is az eladótól kérni, oszt mégse halnak meg tömegek gyógyszermérgezésben. Az este aztán a pihenésé volt, bár, ha jól emlékszem, még lementünk a koli közös helyiségébe egy kicsit beszélgetni-iszogatni, de csak jelképesen.
A csütörtök aztán egészében nyugiban telt, amire már épp szükség is volt – végülis ez volt a megérkezésem óta az első ilyen nap. Nem keltünk korán, aztán próbáltam az otthon-, illetve más országban levőkkel kommunikálni (több), és OTDK-ra koncentrálni (kevesebb sikerrel).
A péntek központi témája az első előadás volt, a Legal System. Erről most nem szeretnék részletesen írni, egyrészt mert már megint csillió karakternél tartok, amit senki nem fog elolvasni, másrészt pedig nyilván azért, mert már tervezem a cinikus hangú összehasonlító posztot a hazai és az itteni oktatási rendszer és módszer legfőbb sajátosságait egybevetendő. Eddigre amúgy mindenki holtfáradt volt már folyton, de azért megint összegyűltünk a koli közös termében, Elisabet hozta a keddről megmaradt cidert, aminek az elfogyasztásába besegített három másik német lány is, akik mindannyian színház- és/vagy filmművészetet tanulnak (közöttük volt az a horroros lányka is, akiről már írtam). Mindannyian egyenként és együttesen is csodálkoztak, hogy miért irigylem őket annyira, hogy nekik az egyetem abból áll, hogy moziznak meg színházba járnak, azt hiszem, a rendelkezésemre álló időkeret nem volt maradéktalanul elég ahhoz, hogy a hazai jogi képzést az ő helyzetükkel minden aspektusból összevessem. Viszont meginvitáltak a mozitanszék által a városi mozi alagsorában lévő bárszerűségben tartandó zártkörű buliba, aminek nem csak azért örültem, mert így nem kellett a többi erasmusossal night clubba mennem, hanem azért is, mert azt gondoltam, hogy majd megismerkedem a helyi hippiarcokkal – ez sajnos nem nagyon vált be, mert egyrészt nem volt ott senki, másrészt üvöltött a zene. El is menekültünk nemsokára, megtaláltuk a helyet, ahol a többiek voltak, de mivel kilométeres sor állt, inkább ittunk még egy sört egy pubban, aztán én hazamentem, mert másnap korán kellett kelnem és a mozipincébe amúgy sem akartam visszamenni.
Szombat reggel kirándulni mentünk, saját szervezésben, merthogy a hivatalos kirándulások egytől egyig egy perc alatt beteltek elsősökkel, nekünk nem jutott hely egyre sem. A vonatállomásról viszont menetrend szerint indul keskeny nyomközű (juhú!) gőzvasút (juhú!), ami elvisz a Devil’s bridge-hez, amit meg akartunk tekinteni. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kisvasút itt nem azt jelenti, mint otthon: tökéletes állapotú sínt és vonatot kell elképzelni, ami az utolsó szegecsig fel van újítva és szuper századfordulós hangulata van – igaz, meg is kérik az árát. A Devil’s bridge amúgy nem nagy szám, van persze valami legendája, de mivel épp felújították, eléggé be is volt csomagolva, ezért kár volt további 2,5 fontot elkölteni – igaz, ebből megnézhettük a vízesést is, ami tényleg szép, bár semmi extra, tényleg. A hegyek amúgy érdekesek: magasságra sokkal inkább dombok, de néha egész elképesztően meredélyesek. Tervben volt még némi séta, de mivel sehová sem lehetett menni a vonat indulásáig, a maradék (sok) időt az egy darab hotel bárjában töltöttük, elég ostoba kártyajátékokkal. Aznap estére aztán Joachimhoz voltam hivatalos, aki a születésnapját ünneplendő tervezett főzni – valamilyen, általam sem pontosan ismert oknál fogva jól eltévedtem, igaz, hogy kint lakik valahol a város határában, egy breakfast nélküli bed and breakfastben… Mindenesetre ez nem akadályozott meg senkit, hogy folytatólagosan nagyon sok bort igyon megint. Ott volt Elisabet, meg a színházas német lányok közül a legjobbfejebb, meg egy lengyel joghallgató lány, na, ő nem tudom, mit keresett ott. Joachimot tehát jól megünnepeltük, a városba is besétáltunk aztán, bár Joachim inkább taxival ment haza…
A vasárnap ismét a pihenésé lett, amire szükség is volt, este pedig az olasz lányok főztek tésztavacsorát. Na, ők eddig sem nagyon beszéltek angolul, de így, az izgalomnak az ő tetőfokán aztán végképp feladták az ilyen kommunikációs gátló tényezőkkel való együttélést, úgyhogy a zsúfolt konyha az olasz ordítozással épp elég olaszos hangulatúvá változott. Mondjuk annyit azért mondhattak volna, hogy thanks, mert a carbonárához én vágtam fel egy szál bicskával azt a mócsingos húst, amit vettek, mert csak nekem volt éles késem :) A vacsora mindazonáltal pocsék rossz lett, ezért amikor engem megkértek, hogy legközelebb valami echte magyart főzzek, nem ellenkeztem: nem tudom annyira elrontani, mint a lányok a tésztákat, bár mondjuk így is, úgy is vigyorogva megeszik. Az asztal éke egy üveg Martini volt, amit a nagyon kevés bor azonnali elfogyta után az istennek nem nyitottak ki – hát egy idő után, egy életem, egy halálom alapon (febes hátszelet érezve magam mögött) csak megkérdeztem, hogy talán esetleg mégis mi az a különös ok, ami a kinyitást megakadályozza. Oh, no, no, no, no! Ths is… after dinner, in the club! – magyarázta az egyik, nyelvérzékkel és -tudással az átlagosnál is kevésbé megáldott olasz lányka. Ezzel aztán kútba esett a terv, hogy vacsora után megyek a szobámba, kénytelen voltam részt venni a klubbeli eseményen, ami nagyrészt abból állt, hogy különböző, bizonytalan összetételű pártokra szakadt erasmusosok próbálták a másikat meggyőzni az „én még soha” nevű játék cizelláltnak nem annyira mondható szabályairól. A küzdelem döntetlennel zárult, így egy szabályok nélküli én még soha játszásába kezdtünk, amit ki is használtam, és minden alkalommal olyat mondtam, hogy lehetőleg én igyak, fogyjon már el az a szerencsétlen üveg és mehessek a fenébe. Mivel voltunk vagy 15-en, erre nem annyira kellett sokat várni…
