Az aberystwyth-i vonat persze tökéletes pontossággal érkezett, és már csak négy kocsiból állt – mint az ezúttal is lenyűgözően pontos tájékoztatásból kiderült, ezt is szétválasztják az út egy pontján – jaj, hova megyek…? Tudtam, hogy a vonat hátsó kocsijaiba kell ülnöm, csak azt nem, hogy ezek melyek lesznek: ott álltam egy tanácstalan emberkupac közepén, amelynek tagjai hol a balra, hol a jobbra a végtelenben találkozó sínszálakat szemlélték. De az angolok erről is gondoskodtak: az első két kocsi fehér volt, a második kettő zöld: a kaller elrikkantotta magát, és mindenki megtalálta a helyét. Ez a vonat az eddigieknél is szűkösebb és zsúfoltabb volt, de szerencsére a kocsi végében egymásra lehetett halmozni a kofferokat. Találtam egy helyet két indiai között, akik nem tudtak angolul, a túloldalon meg lengyelül beszéltek – hálistennnek miden összejött egy kis lazításhoz…

Mondjuk annyira nem sikerült, túl voltam pörögve rendesen. Elképesztő mennyiségű birkát láttam (köztük a kedvenceimet: fekete végtagok + fej, fehér gyapj), sok-sok zöld fűszálat, és majdnem ugyanennyi vörös tégla + kovácsolt vas épületet, állomást. Durva hegyek nincsenek, de erősebb dombok azért igen. Borth-nál már a tengerparton jártunk, a következő meg már Aberystwyth volt, szuper – szerencsére fejpályaudvar, nem kellett sietni, így is elképesző volt a kavarodás, egy kicsit megint a Harry Potterben éreztem magam :)

Egy jófej srác segítségével letornáztam a kofferemet a vonatról, és annak a reményében, hogy megpróbáltatásaim hamarosan véget érnek, elkezdtem keresni Ionát, akiről annyit tudtam, hogy piros mappával fog várni az állomáson – nos, úgy látszik, fontosabb dolga akadt, mert nem volt ott. Az elsőéveseket sárga pólós mentorok (buddy-k) segítik, belőlük szerencsére volt pár – megkérdeztem az egyiket, aki egy bazi nagy „freshers”-papírt szorongatott, hogy merre tovább. Elárultam, hogy Erasmusos vagyok, arra számítva, hogy mosolyra derül az arca, gyanakvó tekintete barátságossá szelídül, neadjisten a vállamat is megveregeti majd, de jó, hogy jöttél, alig vártunk, ide nézzetek, egy igazi erasmusos…! Ehelyett annyit kérdezett, hogy tudom-e, hol lakom, erre büszkén előkaptam a kollégiumról szóló kinyomtatott verification-ömet – némi unszolásra át is adtam, bár megfogadtam, hogy ezt csak a szobakulcsért cserébe. Szerencsére a papírra nem a szállás neve, hanem csak a kódja volt írva, amit az időközben odacsördített sok más sárgapólós, beleértve a vezérüket sem értett, úgyhogy végül begyömöszöltek egy kisbuszba, ami felvitt az Accommodation Office-ba, ami tényleg nagy jótett volt, tekintve, hogy az egész kampusz dombon van, mégpedig rohadt meredeken. Szerencsére itt már értették a kódszót, tudtak rólam, és közölték, hogy már csak pár száz métert kell gyalogolnom – lefelé. Meg is találtam a kolit, nagyjából sejtettem, hogy hogy néz ki, mert már láttam pár képet róla otthon. A recepción is kedvesen fogadtak, közölték, épp most van welcome meeting, menjek oda, utána majd megcsináljuk az adminisztrációt. A bőröndömet addig is bezárták egy szobába. Végigmentem egy rohadt hosszú folyosón, aminek a végén valóban volt egy terem, amiben rengeteg gyerek ült a földön. Szerencsére még pont nem kezdődött el az eligazítás, de így sem volt jó érzés velük szemben álldigálni és nem tudni, hogy mi a fene van. Eleve azt hittem, hogy erasmusos a tájékoztató, de az eléggé kizárt volt, hogy kb. 300 erasmusos legyen… Megkérdeztem egy szokásos sárga pólóst (a pólójuk elején amúgy superman-embléma, a hátán: Do you need your hero? :) ), persze ő is jófej volt, odaküldött egy sráchoz, akiről azt állította, szintén erasmusos és német. Odaültem hát hozzá - nos, tényleg mindenki jófej volt velem aznap, de ez a srác volt a legjobbfejebb – bemutatkoztunk, de sokat nem beszélhettünk, mert kapásból el is kezdődött a cucc. Croeso, mondta a fősrác, vagyishogy walesiül welcome, milyen vicces és érdekes, ugye, nahát. How many of you speaks Welsh? – kérdezte, lelkesen. Hát persze, nyilván vannak ketten-hárman, aranyos ez a velsz-nyomulás. Aha: majdnem mindenki felrakta a kezét, úgyhogy rögtön át is váltottak walesire, mondván, a végén majd összefoglalják angolul is.

Nem kell mondanom, hogy úgy éreztem magam, mint egy szürreális-grandiózus túlélődráma utolsó életben maradt szereplője, akinek éppen csak nem sikerült megmenekülnie: ennek a napnak a végére (akkor még azt hittem, a végén járok) ülök valahol egy teremben, nem tudom ugyan, hol fogok aludni, de talán valahol azért majd igen, halálfáradtan hallgatok egy csomó embert, akik egy deklaráltan nem létező nyelven épp azt magyarázzák, hogy mi a teendő tűz esetén és hogy merre van a mosoda. Ráadásul mindezt ugye angolszerű kiejtéssel teszik, illetve angol szavakkal keverik, néha meg teljesen át is váltanak angolra, tehát nem engedhettem meg magamnak, hogy a hullafáradság delíriumába merüljek, hanem figyelni kellett folyton. Elmondtak sok felesleges dolgot, de azt is, hogy nagyon kérnek, vigyázzunk a kolira. Azért van, hogy használjuk, hogy legyen hol lakni, amíg itt tanulunk. Ne tegyük tönkre. Satöbbi. Ismerjük ezeket az üres szavakat, csakhogy nekem már akkor tetszett, és az elmúlt egy hét alatt ki is derült, hogy tényleg komolyan is gondolják, mint amúgy még nagyon sok hasonlóan hangzatos lózungot. A diákok is komolyan gondolják. Ez egy működő ország, azt hiszem, nagyrészt ezért.

Amikor nagy nehezen véget ért a meeting, vissza az épület másik végébe, ahol a kofferem várt, én meg a regisztrációt végző nénire. Hihetetlen, de ő, aki amúgy az egész épület menedzsere, mozgássérült, tolókocsiban ül – ja és nyilván nem mint egy szegény galandféregre tekintenek rá, hanem mint teljes értékű emberre – azt persze mondanom sem kell, hogy az egész egyetem tökéletesen akadálymentes (nemcsak a mozgássérültek, hanem a süketek és vakok számára is!), gyakorlatilag a harangtoronyba is feljuthat a legquasimodoszerűbb kripli is…

Közel éreztem magam a célszalaghoz, bekerültem a rendszerbe, aláírtam valami szerződést, és végre megkaptam a kulcsomat! Közben a jófej német srác várt rám, segített felcipelni a kofferomat az emeletre, megtalálni a szobámat. Odabent megismerkedtem Maxszal, aki a szobatársam: konszolidált NSZK-s srác, bonni, de frankburtban tanul international politics-t (mindenki ezt tanulja amúgy, érthetetlen). A jófej német srác mondta, hogy feltétlenül keressem meg a szobájában, igyunk meg egy sört. Maxszal lefutottam a kötelező köröket (honnan jöttél, mit tanulsz, sokat utaztál – á, nem – stb.) Gyorsan kipakoltam a kofferemet (gyorsabban ment, mint be), mert sejtettem, ha most nem teszem meg, akkor egy darabig nem is fogom… A szobában szerencsére van egy viszonylag leharcolt beépített akasztós szekrény, meg egy fiókos aljú polcos, van íróasztalom az ablak előtt meg aránylag új és kényelmes ágyam. Netet nem tudtam varázsolni (megvoltak annak is az állomásai), de Max gépéről gyorsan írtam az értem aggódóknak :) ágyat is húztam, miközben Maxtól azt is megtudtam, hogy a fürdőszoba kódját jobb, ha hamarabb megjegyzem, mint később – spéci mechanikus gombnyomogatós szerkezet biztosítja, hogy a megfelelő fürdőszobába csak az arra jogosultak mehessenek be – de a fürdő olyan is belülről. Elindultunk megkeresni a jófej német srác szobáját, ami nem ment könnyen, de végül meglett – mint kiderült, ő egyágyas, bár a miénknél tényleg sokkal kisebb szobában lakik – és a tengerre lát… De az is kiderült, hogy valójában nem is német, hanem angol, pardon, velszi, tehát nem is erasmusos, hanem őslakos, csak a sárga pólós gyerek mondott hülyeséget a great hallban a meetingen… Szerencsére ennek face to face konsziderálását megúsztuk, mert valahogy mindig kikerülődtek az erre vonatkozó kérdések, csak nekem lett az este során egyre gyanúsabb, hogy valami nem stimmel (főleg a folyékony angolja volt zavarba ejtő, hiába, a németek tudnak…) De azért ő sem járt túl rosszul velünk: legalább volt társasága az első estére, ami nyilván fresherként sem olyan nagyon jó, még ha walesi is az ember (bár ő dél-walesi, aki megveti a walesi nyelvvel majomkodókat és nem is tud egy szót se).

Ittunk egy sört nála, aztán lementünk egy kocsmába a városba, amit ő valamiért ismert – hát itt nem volt semmi, csak rendkívül részeg lányok, akik egy asztal körül ülve énekeltek vállalhatatlan ’90-es évekbeli dalokat. Innen inkább továbbálltunk, vissza a campusra, annak is a legtetejére (ez azért 1,7 km, és meredek tökre), ahol a Student Union van – ez a hivatalos bulihely, ilyen is van… A belépéshez kellett volna egy olyan kártya, amilyen nekem még nem volt, megpróbáltam megmagyarázni a helyzetet (figyelj, most jöttem, satöbbi). De az ajtónálló belém fojtotta a szót: just answer my questions. Szemlátomást eldöntötte, hogy beenged, és megpróbált feltenni legalább egy olyan kérdést, amire tudom a választ (1.: melyik kollégiumban laksz? – fogalmam sincs bazzeg, valami veszi neve van, de p-vel kezdődik; 2.: ki a buddy-d? – nincs buddy-m, mert erasmusos vagyok; 3.: melyik tanszékre jársz és az hol van? – jogra, de most jöttem, ötletem sincs; mikor születtél? – áá, nos, 09. 06. 1987.; ticket please!) Bent volt sok ember, akik részben a Petőfi rádióból ismert brit számokra táncoltak, részben olyanokra, amik nem annyira jók, hogy bekerüljenek az MR2-be… viszont nincsenek normális italok, csak import sörök meg vodka-kóla, vodka-sprite, vodka-lónyál. Fél 4-ig bírtam, még elvánszorogtam fürdeni, mert az út pora nem engedett ágyba, aztán még tettem egy kísérletet a nap végiggondolására, de mivel majdnem 24 óráig tartott és egyébként is, azt hiszem, eddigi életem legtöményebbje volt, nem jártam sikerrel.